Három évtizednyi közös munkánk eredményeként Magyarországon ismét egypártrendszer van. És jó darabig az is marad. Akkor fog változni, ha megdöntik, vagy ha megbuktatja önmagát. Az első változatról nem szeretnék elmélkedni, mert ez vérrel járna. A másodikról sem, mert nem biztos, hogy megérem. Az viszont számomra nagyon is fontos kérdés, hogyan élhetünk, hogyan élünk ebben az új egypártrendszerben. Azért gondolkodom rajta egyre többet, mert én már leéltem néhány évtizedet az előzőben. Nem volt minden világok legjobbika, de voltak technikáink arra, hogy élhetővé tegyük. Most tehát ideje elgondolkodnunk azon, milyen előnyökkel/hátrányokkal jár az analóg kádárizmus digitális kádárizmusként való újjászületése.

Jelenleg az országgyűlésben egyetlen párt hozza a törvényeket. A többi – egyelőre pártnak tekintett – formáció valójában ennek az egy pártnak valamilyen frakciója. A döntésekre nincs semmiféle ráhatásuk. Ha ezt világosan látod, máris élvezheted az új berendezkedés egyik előnyét. Nem kell többé foglalkoznod a kormány és az ellenzék küzdelmeivel. És azzal sem, hogy 2018 tavaszán ki melyik frakcióra adta a szavazatát. Szóval lassacskán kibékülhetünk…

Az egypártrendszer előnye, hogy mindenből egy van/lesz. Egy média, egy ótépé, egy távbeszélő igazgatóság, egy akadémia, egy felsőoktatás, egy közlekedési vállalat… Elismerem, ez most bonyolultabb lesz valamivel, de nem sokkal. Kétféle cég, intézet, szervezet fog létezni: állami (Magyar, Nemzeti) és „együttműködő”. Az utóbbiakat nem államosítják, de létezésük elengedhetetlen feltétele lesz, hogy közösséget vállaljanak Pártunk és Kormányunk eszméivel, gazdasági és politikai célkitűzéseivel, és ennek különféle jeleit adják. Akik ezt nem teszik, azokat államosítják, felvásárolják, felvásároltatják, közvetlen kormányzati ellenőrzés alá vonják. Az biztos, hogy egyszerűbb lesz választanunk.

Félelemre nincs okunk. A Grósz elvtárs által számunkra 1988-ban átnyújtott útlevelet megtarthatjuk. Az előző egypártrendszerrel ellentétben a piacon nem lesz hiány. És a templomba járást sem nézik rossz szemmel. Változatlanul lesznek különféle autó- és repülőversenyek, látványsport események – új stadionokban, és ha a lassan is, de erősödő honvédelmünknek lesz mivel parádéznia, talán katonai parádék is.

Az új rezsimnek kétségtelenül vannak hátrányai is ránk, polgárokra nézve. Az online digitális létezéssel együtt jár, hogy minden pénzügyi műveletünk, levelünk, oldallátogatásunk, telefonhívásunk követhető. Plusz a térfigyelők. Az analóg kádárizmusnak ez azért így soha nem jött össze. (Aktába írni macerásabb.) Az alapvető jogok közül a személyi szabadságjogok tovább mállanak. A többit – munka, egészség, pihenés, művelődés – az alaptörvény majd folyamatosan újraértelmezi. S bár az egypártrendszerek valamennyire kiszámíthatóak, ez nem lesz az. A puha költségvetési korlát miatt. De ez már csak így van, ha egy párt kénytelen önmagát ellenőrizni. Szóval újabb adók és különadók jönnek. Le kell mondanunk kedvezményekről. Sok minden fizetős lesz, ami eddig nem volt az. Érthető: a lyukakat be kell tömni. A digitális adózás egy darabig dagasztja Pártunk és Kormányunk kasszáját, de az „együttműködők” már eddig is megtalálták a módját annak, hogy minimalizálják befizetendő adójukat. Aki meg nem, annak úgy kell. Lúzer.

De gondoljunk inkább az előnyökre! Mivel beleszólásunk változatlanul nem lesz semmibe és a felülről jövő döntések, direktívák és víziók határozzák meg életünket, miért is kellene hajba kapnunk azon, hogy melyik párt színeiben nincs beleszólásunk semmibe? Akár szolidárisak is lehetünk egymással. Házibulikat szervezhetünk, ahol – offline – szidhatjuk a rendszert, és érdemi vitákat folytathatunk valódi közügyeinkről. Mi van az oktatással? Miért rendült meg a tudományba vetett bizalmunk? Merre tart az építészet? Kinek jó a totális digitalizálás? Kit szolgálnak a robotok, az algoritmusok? Hogyan védekezzünk az életviteli tanácsoknak álcázott marketing és a guruk diktatúrája ellen? És hogyan védekezzenek ellene a gyerekeink? Jó bort iszunk, vagy olyat, amelyről megmondták, hogy jó? Miért rokonszenvesebbek manapság a tapló milliárdosok, a halandzsázó hatalomiparosok és a botránycelebek, mint az egykor értelmiséginek nevezett diplomások? Mire is gondolunk, amikor értékekre hivatkozunk? Mit gondolunk manapság Szabó István Mephistojáról? Szóval lenne miről beszélgetnünk. Vicceket mesélnénk: „Egy katolikus pap, Mark Zuckerberg és Mészáros Lőrinc utazik a Vál-völgyi Kisvasúton…” Megbeszélnénk, hogyan is fest most a világ az EU felbomlása és az ENSZ megszűnése után, miért veszítették hatályukat a genfi egyezmények. Bocs, erről majd néhány hónap múlva fogunk csak beszélgetni. A lényeg: újra közünk lehet egymáshoz. Mert rezsimek jönnek, rezsimek mennek, de mi maradunk. 

1971-ben választottam először. Egyszerűbb volt. Igaz, ebben az esztendőben már 49 kettős jelölés is történt, de - ha jól emlékszem - a Hazafias Népfront jelöltjei győztek. Most vasárnap nehezebb lesz. Sokkal nehezebb. És nem pusztán a jelöltek száma miatt.

Azt hiszem, 1985. június 8-án éreztem először, hogy nem is olyan egyszerű. (Többes jelölés, vegyes választási rendszer, „egyik sem” lehetőség.) A kislányom másfél hónapos volt, és nekem az járt a fejemben, hogy most helyette is szavaznom kell. Hátha mégis fordul a világ. És mert előbb-utóbb el kell magyaráznom neki, mi a fene lehet a szabadság. 1990-ben néhány kurta, de annál boldogabb hétig úgy tűnt, el tudom magyarázni. A lényeget, gondolom, érted: felfogtam, hogy az én egyetlen szavazatom mások sorsára is hatással van. Mint ahogy az ő voksuk is az én sorsomra.

Most a lehető legnagyobb zavarban vagyok. Tartsam tiszteletben a rettegőket, akik visszavágynak a Magyar Népköztársaságba? Esetleg a befektetők érdekeit, akik tartanak a változásoktól? Álljak azok mellé, akik boldogan foglalnák el a mára kialakult egyhatalmi pozíciókat? Támogassam azokat, akik már leszerepeltek? Vagy azokat, akik még nem bizonyítottak? A bizonyítottan bűnösöket vagy azokat, akiknek egyelőre kijár az ártatlanság vélelme? Voksoljak azokra, akik a feltételezett/gerjesztett népakaratnak szeretnének megfelelni? Vagy inkább azokra, akik okosabbnak gondolják magukat az egyszerű sokaságnál? Képviseljem azokat, akik mennének, vagy azokat, akik maradnának? Azoknak adjak egy szavazatot, akik kívülről várják a megoldást? Vagy inkább azoknak, akik sehonnan? Álljak ki a saját zsebüket dagasztók mellett? Higgyek azoknak, akik bevarrt zsebeket ígérnek? Döntsek azok javára, akik rendet szeretnének, bármi is legyen az ára? Húzzam az ikszet azokhoz, akik változtatnának?

Legkésőbb vasárnap reggelig meg kell hoznom a döntésemet. Felül kell kerekednem az elvadult indulatokon, a fröcsögésen, fenyegetésen, benyaláson, ígérgetésen, a cukiskodáson és megfélemlítésen, a politikai marketológusok, hatalmi cselédek, propagandisták és rábeszélők, bábok és bábjátékosok hablatyolásán.

Utálom, hogy újra nevetni tudunk a Kádár-kor és a Rákosi-korszak viccein. Utálom, mert 2018-ban nem kellene értenünk a zsarnokság természetét. Mondok egy viccet. Rákosi Mátyás személyesen felkeresi a dolgozó parasztságot. Betoppan.

• Szabadság! – mondja Rákosi elvtárs.
• Az kéne, meg egy jó kis eső – feleli a dolgozó parasztság.

És most előre bocsánatot kérek mindenkitől, akiknek az érdekeit, értékeit, vágyait nem tudom képviselni a szavazatommal. Én azok mellé húzom a jelet, akik nem akarnak bezárni, megfélemlíteni, nem kívánják elvenni a jogaimat és a javaimat, nem akarnak szembefordítani azokkal, akikhez sokkal több közöm van, mint bármilyen hatalomiparoshoz. Mert már az unokáim helyett is szavaznom kell. És előbb-utóbb nekik is el kell magyaráznom, mi a szabadság.       

Láttam én már ezt a filmet valamikor. Még egyetemista voltam, és sokat nem is értettem belőle, mert a demokráciáról szólt, és az előző Magyar Népköztársaság azért leginkább a kizárólagos népi demokráciát gyakorolta. Na, ez egy meglehetősen gyilkos brit szatíra volt: A gátlástalanság lovagja (The Rise and Rise of Michael Rimmer). Most ráakadtam valahol a világhálón. Megnéztem újra. Ronda, sötét vízió. Fekete tükör 1970-ből. Címszereplője egy ambiciózus fiatalember, aki egy döglődő marketing/véleményvizslató céget ment meg az összeomlástól, és innen egyenesen vezet az útja a hatalomiparba, ahol mindig is szükség van/volt/lesz serény, sunyi, jellemtelen, amorális és mindenre képes szakmunkásokra. Egy kicsit csal és gyilkol. Így aztán pártvezér, majd miniszterelnök lesz belőle. És így végre újraértelmezheti a demokráciát. Éljen a néphatalom! Döntsön a nép! Ő mindenesetre úgy dönt, hogy bevezeti a közvetlen részvételt. Az állampolgárokat kérdőívekkel bombázza, hogy foglaljanak állást olyan kérdésekben, amelyekről fogalmuk sincs. (Nem is szólva a postásokról, akik már nem győzik kézbesíteni a kérdőíveket.) A film azzal ér véget, hogy az istenadta népnek elege lesz belőle, hogy az életüket felzabálja a nemzeti konzultáció. Demonstrálnak, és azt követelik, hogy a kormány szíveskedjék magához ragadni a teljhatalmat, és döntsön, ahogy akar. És Michael Rimmer lesz Nagy-Britannia elnöke. Nem egy happy ending…

De ne ítéljünk elhamarkodottan! Egyre többen rágódnak azon, hogy a képviseleti demokrácia nem hibátlan intézmény. Ja. Nézz körül! Mit látsz? Veszekedett indulatok, karaktergyilkosságok, önmagával csatázó boldogtalan nép. 1461 napos kampány. Muszáj ezt? Miért ne lehetnének örökös vezetőink, ha ők – bölcsen! – a népre hallgatnának, reá bíznák a döntést. És ehhez már postások sem kellenek. Bármikor szavazhatnánk online, és milyen szép világ is lenne, ahol a mindenkori örök kormány fejet hajtana a népfenség klikkelte döntés előtt. És rendeletekkel kormányozna. Volt már erre példa. (Miért, van valami bajod Mária Teréziával?) Ebben az új és korszerű rendszerben soha nem hívnák össze az országgyűlést – mert nem is lenne. Rengeteget spórolhatnánk a képviselőkön. A járulékos haszonról nem is szólva. A Parlament például a turizmus, a gasztronómia és a design lenyűgöző palotája lehetne.

És még ez is fejleszthető! Ha minden állampolgár online létezne, nem kellene a közvetlen demokratikus jogait gyakorló népet kérdőívekkel zaklatni. Bármikor beszerezhetünk a Cambridge Analytica-tól, Zuckerbergtől vagy egyenesen a Kínai Népköztársaságtól okos rendszereket, amelyek voksolgatás nélkül is kiderítik online beszélgetéseinkből, telefonhívásainkból, levelezésünkből, kereső-használatunkból, a térfigyelők által rögzített adatokból, bankszámlánkból, tetszés szerinti aktivitásunkból, mit is gondolunk a fontosabb ügyekről. Ha meg éppen nem gondolnánk semmit, a kormány bármikor bedobhatna a döntések meghozatalához szükséges témákat. Nem direkten, csak úgy szőrmentén. Pl. „Egész éjjel hánykolódtam. Biztosan valami génmódosítottat ehettem. Ti hogy vagytok vele?”, vagy „Ma nem kaptam a piacon libacombot. Hova tűnhettek a libák? Lopják őket vagy ennyi sólet készül manapság?”, vagy „Nem tudom, ki hogy van a globális felmelegedéssel, de én fázom”. Elég rokonszenves, ugye? Nem lennének kampányok, a várost nem rondítanák össze választási plakátokkal, és ahogy folyamatosan javulnának a bennünket elemző rendszerek, a kormányzás is egyre profibbá válna. Arról nem is szólva, hogy megszűnne az állandó nyafogás, sipákolás. Nem tologathatnánk mindent a kormányra. Hiszen a nép dönt. Mi magunk. Ha nem tetszik valami, csak magunkra vethetünk. A nép pedig nem lehet önmaga ellenzéke, és nem is lehet leváltani. Ennyi. Maradnak persze megválaszolatlan kérdések: a bíróság, az ügyészség, a média… Talán hatóságként működhetnének a jövőben? Ha lesz egy szabad délutánom, ezt is kitalálom. Addig kérek egy kis türelmet. Nyugalmat. Hiszen már most is jó úton haladunk.  

Bosszankodom. A világháló tele van elütéssel, érthetetlen mondatokkal, téves adatokkal. Néha összekeverednek a földrészek, az évszázadok, a milliók a milliárdokkal. Úgy tolják fel az automatikusan fordított szövegeket, hogy senki nem ellenőrzi őket. Nem stimmelnek a helységnevek, más van a képen, mint akit megneveznek. De ez érthető: a kép csak illusztráció – mint a hirdetésekben. Ha most arra gondolsz, hogy megszállott helyesírás-gerilla vagyok, aki jártában-keltében filctollal javítgatja a hibákat, tévedsz. Az én helyesírásom sem hibátlan, én is tévedek. Ezért aztán a szövegeimet elolvastatom másokkal, mielőtt kiadnám a kezemből. A mindenféle szirszar szövegekkel amúgy meg az a bajom, hogy egyre nehezebben értem őket. Totális elbutulás. Kétségtelen, hogy az egyre vacakabb tartalmak egyre hevesebb érzelmekkel, indulatokkal telítettek. Valahonnan ismerős… Megtaláltam a kötetet. A címe IQ 83. Negyven éve írta egy akkoriban igen divatos amerikai író, Arthur Herzog. A hetvenes években tudósok, írók, filmesek meglepően sokat elmélkedtek arról, hogy felelőtlenül bánunk a világgal és közben rohadt nagy májernak képzeljük magunkat. És hogy milyen lesz a jövő – ha lesz egyáltalán. De ki a fene emlékszik már a hetvenes évekre? A Római Klubra, a katasztrófafilmekre, az apokalipszist meglebegtető sci-fikre?  Arthur Herzog akkoriban több ilyen regényt is írt. Volt azokban minden rettenet: totális felmelegedés, pusztító méhrajzás, mágneses pólusok felcserélődése, génmanipuláció következtében elszabaduló vírus. Na, az IQ 83 éppen arról szól, hogy az emberi DNS-sel való kísérletezés során létrejön és kiszabadul egy olyan vírus, amelytől mindenki elbutul. És az IQ 83 lesz az új IQ 100. Tisztában vagyunk vele, hogy az IQ nem valami egyetemes szupermérce, bár akinek magas, az hajlandó annak tekinteni. Az IQ-érték inkább azt fejezi ki, hogy mennyire hasonlítasz azokhoz, akiket intelligensnek tartanak. De ha a világ a százas átlag IQ-ra van berendezve, nehezen boldogul az, akié ennél lényegesen alacsonyabb. De hagyjuk az okoskodást, nézzük meg, hogyan is képzeli el Arthur Herzog regénye az elbutulást. Az írott és mondott szövegek egyre zavarosabbá válnak. Az okfejtésekből kifogy a logika és a fertőzöttek egyre nehezebben tudják nagyobb rendszerbe illeszteni az összefüggéseket. Mindent elfelejtenek. Fejükben ostoba dalocskák, gyermekkori, de igen szalonképtelen mondókák zakatolnak. Iszonyúan könnyen indulatba jönnek, nem riadnak vissza a verbális, sőt a testi erőszaktól sem, sértenek és sértődnek. Nem képesek koncentrálni, totálisan szétszórtak, már egymásra sem nagyon tudnak figyelni, viszont rém könnyű átverni őket. Igaz, a kórnak vannak pozitívumai is: a fertőzöttek megszabadulnak egy csomó gátlástól, és töcskölnek, mint a nyulak.

A mával való hasonlóság – a prütykölési hajlandóságot leszámítva – meglepett. És ha csak egy kicsit is vonzódnék az összeesküvés-elméletekhez, már mindenre lenne válaszom: a világ pénz- és hatalomipari elitje eresztett ránk egy szemét vírust, hogy mindenkit rabszolgává tegyen. Naná, hogy nekik van ellenszérumuk! Ne kívánd, hogy most megnevezzem őket. Pontosan tudjuk, kik ők. Hiszen megmondták. Bocs, nem folytatom, mert a végén még viszontlátom valamelyik hatalomipari csőcselék kampányában. De mi van akkor, ha nincs vírus? Az egyik lehetséges és igen komfortos válasz az, hogy „csak a Réz bolondult meg, forduljon pszichiáterhez, és különben is rohadjon meg, mert nagyon jól tudjuk, ki ő, ahogy a nóta mondja, magyar gyerek megvágta, török gyerek gyógyítja, és az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég, valamint éljenek a katasztrófa-elhárítók, de dögöljenek meg az orvosok, mert váratják a haldoklókat, de az én orvosom nem ilyen, de megvan az ára, és én sem lopom a pénzt, de ha igen, akkor sincs közöd hozzá…” Szerintem ezt kellene választanod. Mert ha nem, első lépésként felül kell vizsgálnod a gyakorlatodat/gyakorlatunkat, és ha aggasztó tünetekre lelsz, nem lesz könnyű semmibe venned ezeket. És ettől sérülhet az önbecsülésed, a pozitív gondolkodás erejének csökkenéséről nem is szólva. (Esetleg újraolvashatod e témában Norman Vincent Peale 1952-es alapművét. Ha láttad már A víz érintését, felismered a könyvet, mert a szörnyeteg – Strickland ügynök – ezt olvasgatja.) Továbbá: az elbutulás ékes cáfolata, hogy a tudomány és a technológia ilyen magasan még sohasem szárnyalt. Naponta százával jelennek meg egyre újabb és pompásabb alkalmazások, a mesterséges értelem és a robottechnológia pillanatokon belül megszabadít bennünket a lélekölő munkától, és nem káptalan a fejünk, hogy tudjuk, ’muszáj’ vagy ’muszály’. Itt a nanotechnológia, a küszöbön áll minden halálos kór gyógyítása és az örök élet. Ha van türelmed elég sokáig élni. És néhány év csupán, hogy egyetemes online lényként váljunk az egyetemesség részévé. Pontosabban: mi magunk leszünk az Egyetemesség. Akkor pedig már végképp nem lesz érdekes semmi. Csak a Minden. Az alany és az állítmány meg le van szarva.

De ha véletlenül ahhoz 10-20 fős sokadalomhoz tartoznál – velem együtt -, amely picit nyugtalan a fentiekben vázolt tünetek miatt, csak a vicc kedvéért is megpróbálhatnánk együtt gondolkodni. Talán még tudunk. Én mindenesetre legközelebb megpróbálom. Ha érdekel.    

„Milyennek kellett volna lennie Enyedi Ildikó filmjének, hogy elnyerje a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-diját?” – erre a kérdésre kellett volna válaszolnom a díjkiosztó utáni reggelen. Te mit felelnél? De most komolyan: melyek azok a hibák, amelyek miatt lemaradtunk? Kevés volt benne a nyomor, de sok a vágóhíd? Hiányzott belőle az LMBT/fekete/#metoo/környezetvédő vonal? Nem volt elég erős a marketing? Az Amerikai Filmakadémia tagjai meg sem nézték a filmet. Megnézték, de ellenünk játszottak? A guanaco szövetség lefizette az akadémiai tagokat? Szívatják Magyarországot? Nem hangsúlyoztuk eléggé, hogy Enyedi Ildikó nő? Nem is merek belegondolni, mekkora lehet a balhé a Dunkirk, a Lady Bird vagy a Három óriásplakát körül, merthogy a legjobb film Oscarját A víz érintése vitte el. Biztosan durván csesztetik a jelölt, de lemaradt kilenc film alkotóit is. Mondjuk, ez nem egészen biztos. Még az is lehet, hogy gratulálnak nekik. Mert akkora profitot ugyan nem termeltek, mint a képregény- és sorszámozott filmek, de magukra vonták a nézők figyelmét, sokan kedvelik/kedveljük őket.

Először is: egy díjtól egyetlen mű sem lesz jobb vagy rosszabb. Nagyobb figyelmet kap. Ennek az a jelentősége, hogy többen nézik meg. A Berlinálén elnyert Arany Medve például abban segített, hogy a Testről és lélekről forgalmazási jogait kilencvennél több ország vásárolja meg. És nagy valószínűséggel az Oscar-jelölés is erősítette a film iránti figyelmet.

Másodszor: szinte lehetetlen megmondani, hogy egy zsűri, testület/akadémia választása mögött mi áll, hogy mit is ismer el a díj. Lévén, hogy egyelőre emberek szavaznak, nem is próbálom megfejteni.

Harmadszor: a filmeknek nem csupán bulvárértéke van. Még az is előfordulhat, hogy egy film megmozdít bennünk valamit. Hogy segít másként látni. Díjjal vagy díjtalanul.

Negyedszer: a műalkotások különféle kultúrákban, hagyományokban, közösségekben születnek. Ha egy mű képes megérinteni más kultúrákban élőket is, akkor talált valamit itt és most, ami talán fontos és többen is osztozhatunk benne.

Ötödször: ha egy mű sikerét kizárólag a végtelenül bölcs marketológusoknak és a rafinált kampányoknak tulajdonítod, ezzel minden művet leértékelsz, mert például ebben az esetben maga film másodlagosnak tűnhet a furmányos reklámhadjárathoz képest.

És végül, sorszám nélkül: nem túlságosan fárasztó a sikereket állandóan áttologatni a kudarcok közé? Olyan rohadtul jó érzés mindig a vesztes oldalon állni?          

Előbb megcsináljuk, utána elkezdünk gondolkodni, jó-e ez nekünk. Már jó ideje dübörögnek suhannak a villanyautók, és a világ tehetősebb szegletein már azt tervezik, előbb-utóbb kitiltják a nem ilyeneket. Logikus. A belső égésű motorok szennyezik a települések levegőjét. Lassan már arról is kezdenek gondolkodni, mennyibe kerül és mennyire szennyez a máshol előállított áram. Meg hogy miből lesz elegendő akkumulátor, mi lesz az elnyűtt aksikkal. Meg ilyesmi. Mire végiggondolják, már úgyis csak villanyautók maradnak. És ha minden jól alakul, ezek önvezető járművek lesznek. És ha komolyan vesszük Bob Lutz autóipari veterán jóslatát, csupán néhány évtized, és az autókat felváltják a tökéletesen szabványosított – egyforma – önvezető modulok, amelyeket már nem is kell megvásárolni. Hívásra jönnek, és elvisznek oda, ahova akarod.

A filozófusok jelenleg azon törik a fejüket, mi a válasz az önvezető járművek által felvetett kérdésekre. Ha baleset történik, ki a felelős? Ha a baleset elkerülhetetlen, kit áldozzon fel a kocsid? Nem gond, mondják más szakemberek. Ha minden autó önvezető lesz, kockázat sem lesz, mert az ember ostobácska, kiszámíthatatlan lény – ellentétben a mesterséges intelligenciával. Egy ausztrál filozófus/kötekedő, Nicholas G. Evans azonban néhány további szemponttal állt elő. A haladás kerékkötői már csak ilyenek. Például: ha az út menti üzletek fizetnek érte, mehet-e a járgányod direkt arra? Ezen, mondjuk, nem kellene rágódni, mert addigra már nem lesznek üzletek, mindenki online vásárol. Ez tökéletes megoldás. Mindannyian megtapasztaltuk, hogy azokban a városrészekben, ahonnan kitiltották a kocsikat, vagy legalább is felszámolták a parkolóhelyeket, a boltok forgalma visszaesett, és a vásárlók átpártoltak a plázákhoz, városszéli hipermarketekhez, diszkontokhoz, amelyek amúgy is átállóban vannak az internetes vásárlásra. Az már érdekesebb kérdés, hogy mi lesz a közlekedésünket rögzítő adatokkal. Bár ezen sem kellene sokat rugózni: számítógéped, mobilod már most is tökéletesen követhető. Amikor mozgásban vagy, arcfelismerő térfigyelők, bolti és autópálya kamerák lógnak rajtad. Kilenc éve írtam egy sci-fit. Utópiát. Akkor 2026-ra jósoltam egy olyan világot, amelyben az összekapcsolt adatbázisok alapján a mesterséges értelem dönt mindenről. Akár életről, halálról is. (Ebből láthatod, milyen hülye vagyok, és miért nem kell hinned a jóslataimnak.) Ugye örülsz, hogy már nem kell 2026-ig várnod?

A filmek eléggé megváltoznak majd a totális önvezetés korában. Ahogy a vezetékes telefon is kiszorult a filmekből, eltűnnek az autós üldözések és az ebből fakadó súlyos bal- és káresetek. Autóban többé nem prütykölnek, nem ölnek, nem csempésznek, a csomagtartóban sem lesz érdemes fegyverarzenált vagy holttestet keresni. És gondold végig, mivel mégy bankot rabolni! Nem gubbasztanak magán- és közdetektívek a kocsijukban a megfigyelt házak előtt, és természetesen az egyetemes szolgáltató egyenkocsijaival csábítani sem lehet. A road movie – „Az út az élet” – természetesen kihal. És hamarosan érthetetlenné válnak az olyasfajta mondatok, hogy „kövesse azt a kocsit” vagy „ha siet, kap száz dollárt”. Menekülés esetén az ’induljon már!’ utasítás értelmetlen. Ha a rendszer arra lett kitalálva, hogy eljuss A pontból B pontba, nem állsz meg a pékségnél túrós batyuért, nem kanyarodsz fel a dombtetőre, hogy egy pillantást vethess a tavaszodni készülő városra, és gondban leszel, ha az út szélén kellene könnyítened magadon. Stoppost pláne nem veszel fel. Hívjon magának járművet! Viszont a közjármű tiszta lesz, jó illatú – közautóban nem dohányzunk! Nem hányódnak benne kacatok. (ld. Mindjárt megnézzük, Ervin, nem maradt-e a kocsiban Pihi és Nyösznyösz.) Férjed/feleséged, utasod nem pofázik bele, hogyan vezess. Ez a rendszer annyira jó, hogy a magánjárművek után feleslegessé teszi a taxit (a taxisok rémes emberek, akik néha beszélgetni akarnak) és a tömegközlekedést (rémes, büdös, veszedelmes emberek) is.

De ami a legfontosabb: nem kell döntéseket hoznunk. És ez rettenetesen nagyon jó. Úgyis egyre kevesebb kérdésben dönthetünk szabadon, és a bánat akarja viselni ennek felelősségét. Hogy mi lesz azokkal, akik szeretnek vezetni, azokkal, akik a vezetésben éppen a szabadságot és a döntést élvezik? Majd megszokják. Valamit valamiért. Nem tudom, láttad-e Az emlékmás című filmet Schwarzeneggerrel. Az egyik jelenetben az elég brutális és totális hatalom képviselői elől menekül. Beugrik egy önvezető autóba. „Indítson, gyorsan!” „Szíveskedjék megismételni a címet”, mondja a robotsofőr. „A francba!”, mondja a menekülő. „Ilyen nevű utcát nem ismerek”. És akkor Schwarzi kitépi a robotsofőrt a helyéről és maga veszi kézbe a botkormányt. Nem vagyok egy gépromboló alkat, de azért sejted, kinek szurkoltam.

Aztán amikor már mindannyian ezt a szép, új és biztonságos rendszert használjuk, valaki majd csak felteszi a kérdést: jó ez nekünk?  

Ne akard, hogy meghatározzam, mi az identitás. Biztosan hosszú lenne és pontatlan. Röviden azt mondanám: a fenti kérdésre adott válasz. Ehhez képest elég fontos ahhoz, hogy egy életen át keressük. 15 éve, amikor az első – saját nevemen megjelent – kötetemet írtam, még azon rágódtam, hogy identitásunkból mennyit kapunk készen, és mennyit választhatunk szabadon. S hogy a mérleg egyre inkább az utóbbi felé billen. Egykor talán egyszerűbb volt. Beleszülettél egy közösségbe adott körülmények közé, és nagyjából meg is volt a válasz. Ha nem fogadtad el, keményen meg kellett dolgoznod a másfajta identitásért. És akár bele is bukhattál. Patkányból séffé válni nem könnyű.

Később már az foglalkoztatott, miként használja fel/ki a marketing, hogy állandóan keressük az identitásunkat. Legutóbb pedig az, hogyan is állunk a biológiai/társadalmi illetve a választott nem kérdésével. Azért nem használom a ’gender’ szót, mert a hatalomipar szitokszóvá tette, így aztán nem is tudunk róla értelmesen beszélgetni. Pedig kellene. Ha még lehet. Ha arra számítasz, hogy most heves rohamot indítok a „buzigyógyítók” és „csíramentesítők” ellen, csalódni fogsz. A zavarba ejtő hír most ugyanis a végtelenül nyitott Kanadából érkezett. Abból az országból, ahol a genderkifejezés és a genderidentitás törvény szerint alapvető emberi jognak számít. Egy egyetemi tanársegéd az óráján bemutatott egy felvételt, amelyen két professzor a gendersemleges névmásokról vitatkozik. Mármint arról, hogy hogy hivatkozhatunk-e valakire nő- illetve hímnemű személyes névmással, ha az nem egyezik meg az általa választott nemével. De a lényeg most jön: az egyetem megtámadta a tanársegédet, hogy mérgező környezetet teremtett a videóval – az LGBTTTQQIAA + PAGBGP vagy ki tudja, milyen identitású hallgatók számára. Mert nem határolódott el attól a vitapartnertől, aki nem fogadja el, hogy mindenkire a maga választotta személyes névmással kell hivatkozni. Ja, még azt is hozzátette, hogy a 18 éves egyetemi hallgatók még nem érettek ilyen viták befogadására.

Hogy mikor válik vitára éretté egy felnőtt, aki munkát vállalhat, utódokat hozhat létre és még szavazati joga is van? Gondolom, erről is vitatkozhatnánk, de én inkább arra hajlok, hogy a viták befogadását, sőt a vitában való részvételt nem kellene korhatárhoz kötni. Ha viszont valaki úgy vált egyetemi polgárrá, hogy addig nem sikerült vitára éretté válnia, akkor valami nem stimmel az egyetemmel. Meg az eltelt 18 évvel. És még az is lehetséges, hogy az egyetem vezetésével nincs minden rendben. (Amúgy meg áldassék a magyar nyelv, amely nem kényszerít bennünket hasonló problémák kezelésre.)

De érzed, ugye, hogy ez pusztán nyelvi probléma? A nyugati kultúrák számára a 21. században természetes a választott identitás. Az, hogy mit eszel, mit viselsz, kivel barátkozol, milyen fajta művészetet fogyasztasz, kinek szurkolsz, milyen történelmi múltat vállalsz, milyen vallási közösséghez tartozol stb. De az már nem olyan magától értetődő, hogyan juttatod ezt érvényre. Mit várhatsz el a más identitásúaktól? Szereted, tűröd vagy utálod őket? Beszállsz-e a nagy identitás-háborúba azzal a reménnyel, hogy ha a te identitásod győz, lenyomhatsz mindenki mást? És egyáltalán képesek vagyunk-e tiszteletben tartani mindenki személyes identitását? A biológiai/társadalmi nemmel ellentétben ugyanis a választott nem nincs a pofánkra, fizikai megjelenésünkre írva. Nincs ránk tetoválva, és nem viseljük kitűzőként. Elvárható-e tőlünk, hogy a választott nemet, rasszt, nagyrasszt egyénenként kezeljük? Szóval hányféle klotyónak kell lennie egy intézményben? Láttad A számolás joga című filmet? Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején játszódik. Van benne egy fontos jelenet, amelyben a matematikus csapat vezetője lefeszegeti a fekete nőknek elkülönített vécéről a táblát. Most éppen ott tartunk, hogy a tervezőknek a mindenféle identitást maradéktalanul kiszolgáló klotyó-komplexum köré kellene tervezniük az épületet. Beszélgethetnénk, akár még vitatkozhatnánk is róla. Addig egy feladvány. Tegyük fel, hogy választott identitásom alapján fekete bőrű leszbikus bálnatehén vagyok. Melyik diszkont repülőjáratra vihetem fel ingyen terápiás állatomat, egy rozmárt?    

Emlékszel még? 2017. október elején robbant a nyilvánosság elé a Weinstein-ügy. Hollywoodi színésznők számoltak be arról, hogy Harvey Weinstein producer szexuálisan zaklatta őket. Ennek hatására aztán egyre több hasonló eset és zaklató került napvilágra. Aztán a különféle intézményes és magán tartalomtermelők tettek róla, hogy a hírek bejárják a világot. Beindult a #metoo mozgalom/kampány, és elérte Magyarországot is. Sokféleképpen reagáltunk rá. Vállvonogatók: „mindig is így volt”. Igazságkövetelők: „bíróság elé velük!”. Radikálisok: „vágják le a farkukat!”. Óvatosak: „és mi lesz az ártatlanul megvádoltakkal?”. A szórakoztatóipar csöndben vagy zajosan megvált az elkövetőktől. Nem sorolom. Majd valaki úgyis megírja. Én üdvözöltem. És el is mondtam, milyen fontosnak tartom, hogy végre beszéljünk a hatalommal való visszaélés gyötrelmeiről. És ne csak a szórakoztatóipar keretein belül. Szóval hogy ne csak a zaklatást elszenvedett színművészekről beszéljünk, hanem pl. Sz. Erzsébet árufeltöltőről is, akit ebben a helyzetben nem képvisel senki. Meg hogy ne követeljünk kötelet, mert ennek az egésznek az értelme az lehet, ha mostantól az elkövetők nem követnek el, ugyanis tartanak az erkölcsi megsemmisüléstől. De valahogy másként alakult minden. Mivel egy ilyen mozgalomba beszállni nem kerül sokba, villámgyorsan összemosódott a zaklatás, a molesztálás, a nemi visszaélés, az erőszak, a flört és az építőipari dolgozók füttyögése.

Ami közben eltűnt a beszélgetésekből: a hatalommal való visszaélés. Gondolom, érted. Ha olyan valaki molesztál, aki nem dönthet a sorsodról, a karrieredről, a munkádról stb., jól elküldöd a francba, vagy rendőrt hívsz. Az érintettek tehát nem is számoltak be hasonló esetekről. Ha voltak ilyenek, megoldották. De mi a teendő, ha a zaklatónak hatalma van fölötted? Ha azt hiszed, hogy erre van egyértelmű és helyes válasz, tévedsz. Az egyszerűség kedvéért maradjunk a szórakoztatóiparnál. Színész vagy. Készültél erre a szakmára. Hivatásodnak tekinted. És azt is tudod, hogy arról a színészről, aki nem kap szerepet, még az sem derülhet ki, hogy jó vagy rossz. Sportoló vagy. Erre áldoztad gyermekkorod, fiatalkorod nem csekély részét. Mekkora veszteséggel kell számolnod, ha visszautasítod azt, akin a jövőd múlhat? Van-e még esélyed színpadra, győzelmi dobogóra vagy kamera elé kerülni? Elmenekülsz? Kidumálod magad? Segítségért kiáltasz? Letérdelsz? Ördögi helyzet. És sokkal súlyosabb emberi dilemma, mint az, hogy melyik hatalomipari csoporttól hagyod magad átverni. Ha ugyanis a konkrét és végtelenül megalázó helyzeten túllépsz, akkor sem biztos, hogy meg tudsz szabadulni tőle. Ha nem engedsz, az jár az eszedben, mi történt volna, ha mégis. Ha engedsz, és sikeres is leszel, együtt kell élned azzal a gondolattal, hogy talán az a másik, aki elmenekült jobb volt nálad.

Na, jó, nem nyafogok tovább. A probléma megoldódott. Az amerikai filmproducerek céhének mind a 8200 tagja megkapta és elfogadta a szexuális zaklatás megszűntetésére alkotott irányelveket. És ez az útmutató például megállapítja, hogy tiszteletben kell tartani a törvényeket. Meg azt is ajánlja, hogy a produkcióban jelöljenek ki két – lehetőleg különböző nemű – személyt, aki szemmel tartja a dolgokat. Ja, és majd tréningelik is a stábot, hogy megtanulják a törvényt és a kölcsönös tisztelet kultúráját. És ez már el is kezdődött. Az egyik produkció büszkén bejelentette: ők már így dolgoznak. Azt még nem tudjuk, mi lesz a stáblistán a zaklatás-elhárító hivatalos megnevezése. Kár is több szót vesztegetni rá. Már csak azt kell elérnünk, hogy minden munkahelyen legyen zaklatás-elhárító ellenőr és coach, és feltétlenül legyen tréning is. És ha ebből sem értik meg a hatalommal bírók, hogy nem tehetnek meg bármit másokkal, akkor nem tudom, mi a következő lépés. Momentán ezt üzenjük Sz. Erzsébet árufeltöltőnek.         

Kurvára nem értünk semmit. De magyarázzuk. Ki így, ki úgy. Tudománnyal, halandzsával, múlttal, magasabb értelemmel, Nostradamus-szal, a világegyetemmel, istennel, Föld anyánkkal, idézetekkel és hivatkozással, statisztikákkal és listákkal, összeesküvésekkel, elrendeléssel, a természet törvényeivel, azzal, hogy divat, azzal, hogy mindig is így volt. S ha már elfogynak a magyarázatok, találunk bűnbakot. És még mindig nem értjük. Mert sok, mert gyors. Mert előbb születnek a dolgok és eszmék, mintsem képesek lennénk elgondolni, milyen változásokat idéznek elő. Mert amibe kapaszkodnál, az is állandó mozgásban van. Nyugodj meg, én is így vagyok vele. Ebből következik, hogy lassan már a saját magyarázataim is elbizonytalanítanak.

Néha újranézek filmeket, újraolvasok könyveket. Tudom, hogy ezek változatlanok maradtak az időben. De az, ahogyan újraértelmezem őket, az valamiféle teszt. Jelentés önmagamnak arról, hogyan változtam meg, s arról, hogyan változott meg körülöttem a világ. Nekem ilyen önteszt sok más regény mellett A gyűrűk ura. Hogy miért is vettem elő többször? A fene sem emlékszik minden alkalomra. Társaságban valaki azt mondta, hogy biblikus. Gondoltam, beleolvasok. Aztán valaki kifejtette, hogy miért unalmas, gyatra írói teljesítmény. Beleolvastam. Később valaki azzal állt elő, hogy a drogos szubkultúra alapműve… Mások azt mondták, hogy a hitlerizmusról szól, esetleg az atombombáról. Aztán újraolvastam 1992-ben is, amikor Peter Jackson első A gyűrűk ura-filmjét bemutatták. Tudod, hogy van ez. Számonkérés: miért nem olyan, mint a regény? De nem dühöngtem. A filmtrilógia a 21. század kezdetének kétségeiből és reményeiből táplálkozott. Amikor először olvastam – 1981-ben – még nem gondolkodtam róla túl sokat. Egy hosszú hétvégén végigszáguldottam rajta. Elég jó volt. Hidd el, lenne róla bőséges mondandóm, de nem untatlak. Most valahogy úgy éreztem, megint el kellene olvasnom. Nem tudom, jól tettem-e. Most ugyanis a regénynek egy olyan vetülete vált számomra meghatározóvá, amely eddig soha. Az elmélkedés a hatalom természetéről. Ha még nem olvastad a regényt, nem biztos, hogy tökéletesen világos lesz, min jár az agyam. De próbálkozom. Ebben a fantasy-ben minden történés az Egy Gyűrű körül forog, amelyet hajdanán maga a Gonosz formált meg, hogy uralkodjon mindazon varázslatos gyűrűkön, melyeket az emberek, a tündék és a törpök viseltek. Az Egy gyűrű, a leghatalmasabb elveszett, és a történet azzal kezdődik, hogy a Sötét Úr szeretné visszakapni, hogy totális hatalmat nyerjen mindenki felett. S ha nem sikerül megsemmisíteni, senki nem állíthatja meg a korlátok nélküli egyetemes diktatúrát. De mitől is olyan nagy szám ez a gyűrű? Önmagában véve csak arra képes, hogy viselőjét láthatatlanná tegye. Nagy ügy! Van benne azonban valami tényleg ördögi. A vonzása. Az, hogy aki megkaparintja, a hatalmát is megkaphatja. Őrült csábítás. Olyan, amelynek a jók sem igen tudnak ellenállni. Érthető: úgy gondolják, hogy a gyűrű hatalma a jót is szolgálhatja. A kérdés viszont az: jó-e a totalitárius jó?

Ahogy olvastam, szinte minden oldalon föl kellett tennem a kérdést: miben is rejlik az Egy Gyűrű hatalma? És mi az ördögöt művel a Sötét Úr, hogy képes vérbe borítani az egész világot. Most, itt 2018 elején más szemmel láttam az egészet. A Sötét Úr ugyanis a maga valójában nem jelenik meg előttünk. Ő csupán egy távoli izzó szem, amely mindent lát, és mindenkit félelemmel tölt el. Ő az egyetemes térfigyelő kamera. És akinek nincs vér a pucájában, igyekszik minél hamarabb behódolni, alattvalóvá válni. Mert akkor, ugye, nincs ok a félelemre. És talán a Sötét Úr végső győzelme után leeshet egy kis konc… Aki pedig elmulasztaná a behódolást, rettegésben és reménytelenségben élhet. 37 éve egyszerűbbnek tűnt a képlet: vannak a jók és vannak a gonoszok. Ma bonyolultabb: a Sötét Úr seregében ott harcolnak azok, akikről nem tudjuk, jók-e vagy gonoszok. Ők csupán arról döntöttek, hogy a Hatalomhoz csatlakoznak. (Hasonló gondolataim voltak akkor is, amikor 2015-ben megjelent Michel Houllebecq regénye, a Behódolás. Heves vita bontakozott ki körülötte, hogy milyen veszélyt is jelent az iszlám térnyerése. Én másként olvastam. Nekem arról szólt, hogyan vagyunk képesek arra, hogy önként, dalolva elfogadjunk valamit, ami mindaddig nem volt összeegyeztethető a nézeteinkkel, hagyományainkkal. Nem az invázióról, hanem a behódolásról. Az alkukról, a gyávaságról, a haszonlesésről, a sunyiságról, az önigazolásról.)

Szóval a Hatalomnak, a Sötét Úrnak ki sem kell tennie a lábát Mordor elátkozott birodalmából. Középfölde – így hívják a regényben ezt a világot – lakói lelkesen mészárolják egymást. Holott addig elég jól elvoltak egymással ezek a különféle népek és lények. Most: kivágott fák, felperzselt földek, romba dőlt városok, tetemek és dögök. Természetesen a végén lesz nagy és végső összecsapás. Ha még nem olvastad, nem mesélem el a végét.

Számomra most az volt a megrendítő, hogy egy olyan világban járok, ahol mindenki a Hatalomhoz képest határozza meg önmagát. Vagy kénytelen meghatározni önmagát. És a legeslegvégén ott a legfontosabb kérdés. Mert a sebek beforrnak, a kertek talán újra kizöldülnek, a romlott falakat újrarakják. De a hatalom vágta lelkek mikorra gyógyulnak? Képesek leszünk-e a távolban izzó szem helyett arra a kicsiny világra figyelni, amelyért felelősséggel tartozunk.