Bosszankodom. A világháló tele van elütéssel, érthetetlen mondatokkal, téves adatokkal. Néha összekeverednek a földrészek, az évszázadok, a milliók a milliárdokkal. Úgy tolják fel az automatikusan fordított szövegeket, hogy senki nem ellenőrzi őket. Nem stimmelnek a helységnevek, más van a képen, mint akit megneveznek. De ez érthető: a kép csak illusztráció – mint a hirdetésekben. Ha most arra gondolsz, hogy megszállott helyesírás-gerilla vagyok, aki jártában-keltében filctollal javítgatja a hibákat, tévedsz. Az én helyesírásom sem hibátlan, én is tévedek. Ezért aztán a szövegeimet elolvastatom másokkal, mielőtt kiadnám a kezemből. A mindenféle szirszar szövegekkel amúgy meg az a bajom, hogy egyre nehezebben értem őket. Totális elbutulás. Kétségtelen, hogy az egyre vacakabb tartalmak egyre hevesebb érzelmekkel, indulatokkal telítettek. Valahonnan ismerős… Megtaláltam a kötetet. A címe IQ 83. Negyven éve írta egy akkoriban igen divatos amerikai író, Arthur Herzog. A hetvenes években tudósok, írók, filmesek meglepően sokat elmélkedtek arról, hogy felelőtlenül bánunk a világgal és közben rohadt nagy májernak képzeljük magunkat. És hogy milyen lesz a jövő – ha lesz egyáltalán. De ki a fene emlékszik már a hetvenes évekre? A Római Klubra, a katasztrófafilmekre, az apokalipszist meglebegtető sci-fikre? Arthur Herzog akkoriban több ilyen regényt is írt. Volt azokban minden rettenet: totális felmelegedés, pusztító méhrajzás, mágneses pólusok felcserélődése, génmanipuláció következtében elszabaduló vírus. Na, az IQ 83 éppen arról szól, hogy az emberi DNS-sel való kísérletezés során létrejön és kiszabadul egy olyan vírus, amelytől mindenki elbutul. És az IQ 83 lesz az új IQ 100. Tisztában vagyunk vele, hogy az IQ nem valami egyetemes szupermérce, bár akinek magas, az hajlandó annak tekinteni. Az IQ-érték inkább azt fejezi ki, hogy mennyire hasonlítasz azokhoz, akiket intelligensnek tartanak. De ha a világ a százas átlag IQ-ra van berendezve, nehezen boldogul az, akié ennél lényegesen alacsonyabb. De hagyjuk az okoskodást, nézzük meg, hogyan is képzeli el Arthur Herzog regénye az elbutulást. Az írott és mondott szövegek egyre zavarosabbá válnak. Az okfejtésekből kifogy a logika és a fertőzöttek egyre nehezebben tudják nagyobb rendszerbe illeszteni az összefüggéseket. Mindent elfelejtenek. Fejükben ostoba dalocskák, gyermekkori, de igen szalonképtelen mondókák zakatolnak. Iszonyúan könnyen indulatba jönnek, nem riadnak vissza a verbális, sőt a testi erőszaktól sem, sértenek és sértődnek. Nem képesek koncentrálni, totálisan szétszórtak, már egymásra sem nagyon tudnak figyelni, viszont rém könnyű átverni őket. Igaz, a kórnak vannak pozitívumai is: a fertőzöttek megszabadulnak egy csomó gátlástól, és töcskölnek, mint a nyulak.
A mával való hasonlóság – a prütykölési hajlandóságot leszámítva – meglepett. És ha csak egy kicsit is vonzódnék az összeesküvés-elméletekhez, már mindenre lenne válaszom: a világ pénz- és hatalomipari elitje eresztett ránk egy szemét vírust, hogy mindenkit rabszolgává tegyen. Naná, hogy nekik van ellenszérumuk! Ne kívánd, hogy most megnevezzem őket. Pontosan tudjuk, kik ők. Hiszen megmondták. Bocs, nem folytatom, mert a végén még viszontlátom valamelyik hatalomipari csőcselék kampányában. De mi van akkor, ha nincs vírus? Az egyik lehetséges és igen komfortos válasz az, hogy „csak a Réz bolondult meg, forduljon pszichiáterhez, és különben is rohadjon meg, mert nagyon jól tudjuk, ki ő, ahogy a nóta mondja, magyar gyerek megvágta, török gyerek gyógyítja, és az kiabál a leghangosabban, akinek a háza ég, valamint éljenek a katasztrófa-elhárítók, de dögöljenek meg az orvosok, mert váratják a haldoklókat, de az én orvosom nem ilyen, de megvan az ára, és én sem lopom a pénzt, de ha igen, akkor sincs közöd hozzá…” Szerintem ezt kellene választanod. Mert ha nem, első lépésként felül kell vizsgálnod a gyakorlatodat/gyakorlatunkat, és ha aggasztó tünetekre lelsz, nem lesz könnyű semmibe venned ezeket. És ettől sérülhet az önbecsülésed, a pozitív gondolkodás erejének csökkenéséről nem is szólva. (Esetleg újraolvashatod e témában Norman Vincent Peale 1952-es alapművét. Ha láttad már A víz érintését, felismered a könyvet, mert a szörnyeteg – Strickland ügynök – ezt olvasgatja.) Továbbá: az elbutulás ékes cáfolata, hogy a tudomány és a technológia ilyen magasan még sohasem szárnyalt. Naponta százával jelennek meg egyre újabb és pompásabb alkalmazások, a mesterséges értelem és a robottechnológia pillanatokon belül megszabadít bennünket a lélekölő munkától, és nem káptalan a fejünk, hogy tudjuk, ’muszáj’ vagy ’muszály’. Itt a nanotechnológia, a küszöbön áll minden halálos kór gyógyítása és az örök élet. Ha van türelmed elég sokáig élni. És néhány év csupán, hogy egyetemes online lényként váljunk az egyetemesség részévé. Pontosabban: mi magunk leszünk az Egyetemesség. Akkor pedig már végképp nem lesz érdekes semmi. Csak a Minden. Az alany és az állítmány meg le van szarva.
De ha véletlenül ahhoz 10-20 fős sokadalomhoz tartoznál – velem együtt -, amely picit nyugtalan a fentiekben vázolt tünetek miatt, csak a vicc kedvéért is megpróbálhatnánk együtt gondolkodni. Talán még tudunk. Én mindenesetre legközelebb megpróbálom. Ha érdekel.
