Kurvára nem értünk semmit. De magyarázzuk. Ki így, ki úgy. Tudománnyal, halandzsával, múlttal, magasabb értelemmel, Nostradamus-szal, a világegyetemmel, istennel, Föld anyánkkal, idézetekkel és hivatkozással, statisztikákkal és listákkal, összeesküvésekkel, elrendeléssel, a természet törvényeivel, azzal, hogy divat, azzal, hogy mindig is így volt. S ha már elfogynak a magyarázatok, találunk bűnbakot. És még mindig nem értjük. Mert sok, mert gyors. Mert előbb születnek a dolgok és eszmék, mintsem képesek lennénk elgondolni, milyen változásokat idéznek elő. Mert amibe kapaszkodnál, az is állandó mozgásban van. Nyugodj meg, én is így vagyok vele. Ebből következik, hogy lassan már a saját magyarázataim is elbizonytalanítanak.

Néha újranézek filmeket, újraolvasok könyveket. Tudom, hogy ezek változatlanok maradtak az időben. De az, ahogyan újraértelmezem őket, az valamiféle teszt. Jelentés önmagamnak arról, hogyan változtam meg, s arról, hogyan változott meg körülöttem a világ. Nekem ilyen önteszt sok más regény mellett A gyűrűk ura. Hogy miért is vettem elő többször? A fene sem emlékszik minden alkalomra. Társaságban valaki azt mondta, hogy biblikus. Gondoltam, beleolvasok. Aztán valaki kifejtette, hogy miért unalmas, gyatra írói teljesítmény. Beleolvastam. Később valaki azzal állt elő, hogy a drogos szubkultúra alapműve… Mások azt mondták, hogy a hitlerizmusról szól, esetleg az atombombáról. Aztán újraolvastam 1992-ben is, amikor Peter Jackson első A gyűrűk ura-filmjét bemutatták. Tudod, hogy van ez. Számonkérés: miért nem olyan, mint a regény? De nem dühöngtem. A filmtrilógia a 21. század kezdetének kétségeiből és reményeiből táplálkozott. Amikor először olvastam – 1981-ben – még nem gondolkodtam róla túl sokat. Egy hosszú hétvégén végigszáguldottam rajta. Elég jó volt. Hidd el, lenne róla bőséges mondandóm, de nem untatlak. Most valahogy úgy éreztem, megint el kellene olvasnom. Nem tudom, jól tettem-e. Most ugyanis a regénynek egy olyan vetülete vált számomra meghatározóvá, amely eddig soha. Az elmélkedés a hatalom természetéről. Ha még nem olvastad a regényt, nem biztos, hogy tökéletesen világos lesz, min jár az agyam. De próbálkozom. Ebben a fantasy-ben minden történés az Egy Gyűrű körül forog, amelyet hajdanán maga a Gonosz formált meg, hogy uralkodjon mindazon varázslatos gyűrűkön, melyeket az emberek, a tündék és a törpök viseltek. Az Egy gyűrű, a leghatalmasabb elveszett, és a történet azzal kezdődik, hogy a Sötét Úr szeretné visszakapni, hogy totális hatalmat nyerjen mindenki felett. S ha nem sikerül megsemmisíteni, senki nem állíthatja meg a korlátok nélküli egyetemes diktatúrát. De mitől is olyan nagy szám ez a gyűrű? Önmagában véve csak arra képes, hogy viselőjét láthatatlanná tegye. Nagy ügy! Van benne azonban valami tényleg ördögi. A vonzása. Az, hogy aki megkaparintja, a hatalmát is megkaphatja. Őrült csábítás. Olyan, amelynek a jók sem igen tudnak ellenállni. Érthető: úgy gondolják, hogy a gyűrű hatalma a jót is szolgálhatja. A kérdés viszont az: jó-e a totalitárius jó?

Ahogy olvastam, szinte minden oldalon föl kellett tennem a kérdést: miben is rejlik az Egy Gyűrű hatalma? És mi az ördögöt művel a Sötét Úr, hogy képes vérbe borítani az egész világot. Most, itt 2018 elején más szemmel láttam az egészet. A Sötét Úr ugyanis a maga valójában nem jelenik meg előttünk. Ő csupán egy távoli izzó szem, amely mindent lát, és mindenkit félelemmel tölt el. Ő az egyetemes térfigyelő kamera. És akinek nincs vér a pucájában, igyekszik minél hamarabb behódolni, alattvalóvá válni. Mert akkor, ugye, nincs ok a félelemre. És talán a Sötét Úr végső győzelme után leeshet egy kis konc… Aki pedig elmulasztaná a behódolást, rettegésben és reménytelenségben élhet. 37 éve egyszerűbbnek tűnt a képlet: vannak a jók és vannak a gonoszok. Ma bonyolultabb: a Sötét Úr seregében ott harcolnak azok, akikről nem tudjuk, jók-e vagy gonoszok. Ők csupán arról döntöttek, hogy a Hatalomhoz csatlakoznak. (Hasonló gondolataim voltak akkor is, amikor 2015-ben megjelent Michel Houllebecq regénye, a Behódolás. Heves vita bontakozott ki körülötte, hogy milyen veszélyt is jelent az iszlám térnyerése. Én másként olvastam. Nekem arról szólt, hogyan vagyunk képesek arra, hogy önként, dalolva elfogadjunk valamit, ami mindaddig nem volt összeegyeztethető a nézeteinkkel, hagyományainkkal. Nem az invázióról, hanem a behódolásról. Az alkukról, a gyávaságról, a haszonlesésről, a sunyiságról, az önigazolásról.)

Szóval a Hatalomnak, a Sötét Úrnak ki sem kell tennie a lábát Mordor elátkozott birodalmából. Középfölde – így hívják a regényben ezt a világot – lakói lelkesen mészárolják egymást. Holott addig elég jól elvoltak egymással ezek a különféle népek és lények. Most: kivágott fák, felperzselt földek, romba dőlt városok, tetemek és dögök. Természetesen a végén lesz nagy és végső összecsapás. Ha még nem olvastad, nem mesélem el a végét.

Számomra most az volt a megrendítő, hogy egy olyan világban járok, ahol mindenki a Hatalomhoz képest határozza meg önmagát. Vagy kénytelen meghatározni önmagát. És a legeslegvégén ott a legfontosabb kérdés. Mert a sebek beforrnak, a kertek talán újra kizöldülnek, a romlott falakat újrarakják. De a hatalom vágta lelkek mikorra gyógyulnak? Képesek leszünk-e a távolban izzó szem helyett arra a kicsiny világra figyelni, amelyért felelősséggel tartozunk.