Láttam én már ezt a filmet valamikor. Még egyetemista voltam, és sokat nem is értettem belőle, mert a demokráciáról szólt, és az előző Magyar Népköztársaság azért leginkább a kizárólagos népi demokráciát gyakorolta. Na, ez egy meglehetősen gyilkos brit szatíra volt: A gátlástalanság lovagja (The Rise and Rise of Michael Rimmer). Most ráakadtam valahol a világhálón. Megnéztem újra. Ronda, sötét vízió. Fekete tükör 1970-ből. Címszereplője egy ambiciózus fiatalember, aki egy döglődő marketing/véleményvizslató céget ment meg az összeomlástól, és innen egyenesen vezet az útja a hatalomiparba, ahol mindig is szükség van/volt/lesz serény, sunyi, jellemtelen, amorális és mindenre képes szakmunkásokra. Egy kicsit csal és gyilkol. Így aztán pártvezér, majd miniszterelnök lesz belőle. És így végre újraértelmezheti a demokráciát. Éljen a néphatalom! Döntsön a nép! Ő mindenesetre úgy dönt, hogy bevezeti a közvetlen részvételt. Az állampolgárokat kérdőívekkel bombázza, hogy foglaljanak állást olyan kérdésekben, amelyekről fogalmuk sincs. (Nem is szólva a postásokról, akik már nem győzik kézbesíteni a kérdőíveket.) A film azzal ér véget, hogy az istenadta népnek elege lesz belőle, hogy az életüket felzabálja a nemzeti konzultáció. Demonstrálnak, és azt követelik, hogy a kormány szíveskedjék magához ragadni a teljhatalmat, és döntsön, ahogy akar. És Michael Rimmer lesz Nagy-Britannia elnöke. Nem egy happy ending…

De ne ítéljünk elhamarkodottan! Egyre többen rágódnak azon, hogy a képviseleti demokrácia nem hibátlan intézmény. Ja. Nézz körül! Mit látsz? Veszekedett indulatok, karaktergyilkosságok, önmagával csatázó boldogtalan nép. 1461 napos kampány. Muszáj ezt? Miért ne lehetnének örökös vezetőink, ha ők – bölcsen! – a népre hallgatnának, reá bíznák a döntést. És ehhez már postások sem kellenek. Bármikor szavazhatnánk online, és milyen szép világ is lenne, ahol a mindenkori örök kormány fejet hajtana a népfenség klikkelte döntés előtt. És rendeletekkel kormányozna. Volt már erre példa. (Miért, van valami bajod Mária Teréziával?) Ebben az új és korszerű rendszerben soha nem hívnák össze az országgyűlést – mert nem is lenne. Rengeteget spórolhatnánk a képviselőkön. A járulékos haszonról nem is szólva. A Parlament például a turizmus, a gasztronómia és a design lenyűgöző palotája lehetne.

És még ez is fejleszthető! Ha minden állampolgár online létezne, nem kellene a közvetlen demokratikus jogait gyakorló népet kérdőívekkel zaklatni. Bármikor beszerezhetünk a Cambridge Analytica-tól, Zuckerbergtől vagy egyenesen a Kínai Népköztársaságtól okos rendszereket, amelyek voksolgatás nélkül is kiderítik online beszélgetéseinkből, telefonhívásainkból, levelezésünkből, kereső-használatunkból, a térfigyelők által rögzített adatokból, bankszámlánkból, tetszés szerinti aktivitásunkból, mit is gondolunk a fontosabb ügyekről. Ha meg éppen nem gondolnánk semmit, a kormány bármikor bedobhatna a döntések meghozatalához szükséges témákat. Nem direkten, csak úgy szőrmentén. Pl. „Egész éjjel hánykolódtam. Biztosan valami génmódosítottat ehettem. Ti hogy vagytok vele?”, vagy „Ma nem kaptam a piacon libacombot. Hova tűnhettek a libák? Lopják őket vagy ennyi sólet készül manapság?”, vagy „Nem tudom, ki hogy van a globális felmelegedéssel, de én fázom”. Elég rokonszenves, ugye? Nem lennének kampányok, a várost nem rondítanák össze választási plakátokkal, és ahogy folyamatosan javulnának a bennünket elemző rendszerek, a kormányzás is egyre profibbá válna. Arról nem is szólva, hogy megszűnne az állandó nyafogás, sipákolás. Nem tologathatnánk mindent a kormányra. Hiszen a nép dönt. Mi magunk. Ha nem tetszik valami, csak magunkra vethetünk. A nép pedig nem lehet önmaga ellenzéke, és nem is lehet leváltani. Ennyi. Maradnak persze megválaszolatlan kérdések: a bíróság, az ügyészség, a média… Talán hatóságként működhetnének a jövőben? Ha lesz egy szabad délutánom, ezt is kitalálom. Addig kérek egy kis türelmet. Nyugalmat. Hiszen már most is jó úton haladunk.